A párizsi magyar békeszerződés

A második világháborús konfliktust nem követte átfogó rendezés, Versailles-típusú békekonferencia. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió ugyanis a pots­dami értekezleten úgy hozta létre a békekötés fórumát, a Külügyminiszterek Tanácsát, hogy arra Németország volt szövetségesei békeszerződéseinek előkészítését, majd a vég­leges szöveg megalkotását bízták, miközben az európai békerendezés egészét meghatá­rozó német- és osztrák-kérdés megvitatását 1947-re halasztották. A tanács eredeti funk­ciója a békeszerződések alapos előkészítésén kívül - a State Department elképzelése szerint - a kizárólagos érdekszférák kikristályosodásának megakadályozása volt. A pots­dami értekezleten, a moszkvai külügyminiszteri találkozón és a tanács párizsi, második ülésszakán viszont olyan hierarchikus döntéshozatali eljárást alakítottak ki, amely az Egye­sült Államoknak és Nagy-Britanniának olasz-ügyekben, a Szovjetuniónak pedig a román, a bolgár, a magyar és a finn békefeltételek kialakításánál meghatározó szerepet biztosított. A békeszerződés-tervezetek tárgyalási alapja ugyanis a fegyverszünetet diktáló nagyha­talom által Londonban 1945 szeptemberében beterjesztett okmány lett, s a bonyolult, egymásra torlódó béketárgyalási szakaszok miatt annak minden lényeges pontja bekeru'lt a végső szövegbe. A Szovjetunió a fegyverszüneti egyezmények alig módosított változa­tát kívánta elfogadtatni, vagyis a háború alatt kialakult szövetséges megegyezéseket óhaj­totta megerősíttetni. Az Egyesült Államok a kérdések érdemi mérlegelése alapján a fel­tételek újratárgyalására törekedett, teret hagyva az érintett államok kétoldalú megegyezéseinek. A két, egymással szembefeszülő koncepció összeegyeztetése a tanács másfél évig tartó tárgyalássorozatán történt. A fegyverszünetet diktáló nagyhatalom kez­deményező szerepének elismerése viszont - az eredeti amerikai szándékkal ellentétben - az érdekszférák megszilárdításához járult hozzá.

A magyar békeelőkészítés - és a kisgazdapárti vezetés - legfőbb "illúziójának" az bizonyult, hogy minden politikai számításukat a Vörös Hadsereg közelinek vélt vissza­vonására alapozták. Igazságtalan lenne azonban ezt az akkori magyar külügyi vezetés hibájául felróni, vagy naivságának betudni. 1945 nyarától ugyanis a Foreign Office azért alakította ki a mielőbbi békekötést célzó irányvonalát, hogy elérje a Szovjetunió csapatainak visszavonását, a közép- és délkelet-európai államok függetlenségének és szuverenitásá­nak helyreállítását. A történelem különös fintora, hogy a szovjet csapatok 1958-ig Romá­niában, és 1991-ig Magyarországon éppen egy angol indíttatású javaslat következtében maradhattak. Az Egyesült Államok 1946 tavaszától kétségbeesetten próbálta kezdeti té­vedését korrigálni és még 1946. szeptember elején Párizsban is a megszálló csapatok eltávolitását ígérték Nagy Ferenc miniszterelnöknek. Némi bizonytalanság szovjet - il­letve magyar kommunista - részről is mutatkozott. Rákosi 1946. november 30-án még azt a reményét fejezte ki Schoenfeldnek, hogy a hamarosan aláírható magyar békeszer­ződés lehetővé teszi Magyarországnak, hogy megszabaduljon a megszálló csapatok ter­heitől és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság költségeinek finanszírozásától. 1946 telér ehát a Vörös Hadserei visszavonásában való bizakodást (illetve kommunista oldalon: aggodalmat) Magyarországon kívül a Külügyminiszterek Tanácsának tagjai is osztották.

A magyar békeelőkészítés másik illúziójának - a szövetséges nagyhatalmak háborús deklarációi és az 1945. szeptemberi isztriai precedens alapján - az etnikai határok meg­vonásához, a népek önrendelkezési jogának biztosításához fűzött várakozás bizonyult. a második világháború alatt Nagy-Britannia és az Egyesült Államok az ellenséges Magyarország esetében is fontolhatta az etnikai méltányosság elvének alkalmazását. A győztes Csehszlovákia és Jugoszlávia azonban visszautasította a Magyarország javára történő határkiigazítás gondolatát. A magyar-román határ Magyarország javára történő kiigazítását 1945. szeptember 20-án Londonban az amerikai külügyminiszter kezdeményezte és a trianoni döntést hozó Nagy-Britannia és Franciaország támogatta. A Szov­jetunió viszont az 1938. január 1-i határ visszaállítását szorgalmazta a román etnikai több­ségre, a magyar átállás elmaradására és a bécsi döntés fenntartásának politikai lehetetlenségére hivatkozva. A szovjet álláspont - amely 1941. június 23-ig nyitvahagyta . Magyarország javára történő határváltoztatás lehetőségét - már a háború alatt kikris­ályosodott és a Groza-kormány 1945. márciusi hatalomrajuttatásával véglegessé vált. A magyar-román területi rendezés - éppen a jaltai nyilatkozatnak ellentmondó egyoldalú szovjet akció következtében - alárendelődött a szövetséges nagyhatalmak között a Gro­za-kormány népképviseleti jellegéről, illetve diplomáciai elismeréséről szóló vitának. Ez a Külügyminiszterek Tanácsa első, londoni ülésszakának kudarcához vezetett. A moszk­vai külügyminiszteri értekezlet Romániára és Bulgáriára elfogadott háromhatalmi meg­állapodása lehetővé tette a Groza-kormány kibővítését és részleges diplomáciai elisme­rését, s ezek után Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is feladta - kisebb, a kétoldalú rendezés lehetőségét nyitvahagyó amerikai fenntartással - a trianoni határ megváltoztatásának lehetőségét. A három döntéshozó nagyhatalom álláspontjának összhangba kerü­lésével a magyar-román területi rendezés véglegessé vált, amin a magyar kormánykül­döttség moszkvai és nyugati útjai, valamint a Külügyminiszterek Tanácsának és a párizsi értekezletnek benyújtott magyar területi jegyzékek sem változtathattak.

Az amerikai indítvány nem Magyarországnak tett gesztusként, vagy a háború alatt elhatározott etnikai méltányossági elv érvényesítési kísérleteként került Londonban na­pirendre, hanem a Groza-kormány meggyengítését célozta és a délkelet-európai befolyá­sért folyó szovjet-amerikai küzdelem összefüggéseibe illeszkedett. A magyar békeelőké­szítés nem tudhatott a tanács londoni Erdély-vitájáról. Az 1946 áprilisában kidolgozott nemzetiségi egyensúly-javaslat az isztriai precedenst, az 1946. augusztus végén a párizsi értekezlet elé terjesztett határkiigazítási indítvány pedig egy korábbi amerikai sugalma­zást vett figyelembe. Moszkvai tanácsra magyar részről a kétoldalú megegyezést is meg­kísérelték: Sebestyén Pál 1946. április 27-i bukaresti küldetése azonban nem járt ered­ménnyel, mivel Groza és Tátárescu a Szovjetunió biztosítékai és az angol-amerikai álláspontról kapott információk alapján visszautasította a tárgyalást a területi rendezés­ről. Magyarországon 1946. május 7-ig, a Külügyminiszterek Tanácsának párizsi állásfog­lalásáig éltek bizonyos - hamis - remények a szovjet magatartással kapcsolatban. Nagy Ferenc miniszterelnök az 1946. áprilisi moszkvai tárgyalások után abban az illúzióban ringatta mayát, hogy a Szovjetunió a magyar-román területi rendezés, valamint a szlo­vákiai magyarság kisebbségi jogainak védelme ügyében Magyarország mellé áll. A Szov heitől és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság költségeinek finanszírozásátó1.54 1946 teléig tehát a Vörös Hadsereg visszavonásában való bizakodást (illetve kommunista oldalon: aggodalmat) Magyarországon kívül a Külügyminiszterek Tanácsának tagjai is osztották.

A magyar békeelőkészítés másik illúziójának - a szövetséges nagyhatalmak háborús deklarációi és az 1945. szeptemberi isztriai precedens alapján - az etnikai határok meg­vonásához, a népek önrendelkezési jogának biztosításához fűzött várakozás bizonyult. A második világháború alatt Nagy-Britannia55 és az Egyesült Államok5~ az ellenséges Magyarország esetében is fontolgatta az etnikai méltányosság elvének alkalmazását. A győztes Csehszlovákia és Jugoszlávia azonban visszautasította a Magyarország javára történő határkiigazítás gondolatát. A magyar-román határ Magyarország javára történő kiigazítását 1945. szeptember 20-án Londonban az amerikai külügyminiszter kezdemé­nyezte és a trianoni döntést hozó Nagy-Britannia és Franciaország támogatta. A Szov­jetunió viszont az 1938. január 1-i határ visszaállítását szorgalmazta a román etnikai több­ségre, a magyar átállás elmaradására és a bécsi döntés fenntartásának politikai lehetetlenségére hivatkozva. A szovjet álláspont - amely 1941. június 23-ig nyitvahagyta a Magyarország javára történő határváltoztatás lehetőségét - már a háború alatt kikris­tályosodott és a Groza-kormány 1945. márciusi hatalomrajuttatásával véglegessé vált. A magyar-román területi rendezés - éppen a jaltai nyilatkozatnak ellentmondó egyoldalú szovjet akció következtében - alárendelődött a szövetséges nagyhatalmak között a Gro­za-kormány népképviseleti jellegéről, illetve diplomáciai elismeréséről szóló vitának. Ez a Külügyminiszterek Tanácsa első, londoni ülésszakának kudarcához vezetett. A moszk­vai külügyminiszteri értekezlet Romániára és Bulgáriára elfogadott háromhatalmi meg­állapodása lehetővé tette a Groza-kormány kibővítését és részleges diplomáciai elisme­rését, s ezek után Nagy-Britannia és az Egyesült Államok is feladta - kisebb, a kétoldalú rendezés lehetőségét nyitvahagyó amerikai fenntartással - a trianoni határ megváltozta­tásának lehetőségét. A három döntéshozó nagyhatalom álláspontjának összhangba kerü­lésével a magyar-román területi rendezés véglegessé vált, amin a magyar kormánykül­döttség moszkvai és nyugati útjai, valamint a Külügyminiszterek Tanácsának és a párizsi értekezletnek benyújtott magyar területi jegyzékek sem változtathattak.

Az amerikai indítvány nem Magyarországnak tett gesztusként, vagy a háború alatt elhatározott etnikai méltányossági elv érvényesítési kísérleteként került Londonban na­pirendre, hanem a Groza-kormány meggyengítését célozta és a délkelet-európai befolyá­sért folyó szovjet-amerikai küzdelem összefüggéseibe illeszkedett. A magyar békeelőké­szítés nem tudhatott a tanács londoni Erdély-vitájáról. Az 1946 áprilisában kidolgozott nemzetiségi egyensúly-javaslat az isztriai precedenst, az 1946. augusztus végén a párizsi értekezlet elé terjesztett határkiigazítási indítvány pedig egy korábbi amerikai sugalma­zást vett figyelembe. Moszkvai tanácsra magyar részről a kétoldalú megegyezést is meg­kísérelték: Sebestyén Pál 1946. április 27-i bukaresti küldetése azonban nem járt ered­ménnyel, mivel Groza és Tátárescu a Szovjetunió biztosítékai és az angol-amerikai álláspontról kapott információk alapján visszautasította a tárgyalást a területi rendezés­ről. Magyarországon 1946. május 7-ig, a Külügyminiszterek Tanácsának párizsi állásfog­lalásáig éltek bizonyos - hamis - remények a szovjet magatartással kapcsolatban. Nagy Ferenc miniszterelnök az 1946. áprilisi moszkvai tárgyalások után abban az illúzióban ringatta magát, hogy a Szovjetuniö a magyar-román területi rendezés, valamint a szlo­vákiai magyarság kisebbségi jogainak védelme ügyében Magyarország mellé áll. A Szov­

jetunió viszont 1946 tavaszáig Magyarország és szomszédai viszályának feloldására - az amerikai és az angol politikával összhangban - a kétoldalú megegyezést ajánlotta, majd - amikor a tanács béketárgyalásai és a párizsi konferencia nyilvánossága elkerülhetet­lenné tették a nyílt állásfoglalást - a román, illetve a csehszlovák álláspontot támogatta.

A magyar békeelőkészítést áthatotta az a szándék, hogy a szomszédállamokkal, s különösen Csehszlovákiával létrehozza a megbékélést, a területükön élő magyar kisebb­ségek jogait pedig többoldalú nemzetközi egyezménnyel biztosítsa. Ezt az illúziót hama­rosan eloszlatta a szlovákiai magyarság jogfosztására hozott intézkedések sora és az a Külügyminiszterek Tanácsa elé terjesztett csehszlovák emlékirat, amely az 1946. február 27-i, ún. lakosságcsere-egyezményen felül további 200 ezer magyar transzferjéhez kérte a győztes nagyhatalmak hozzájárulását. Magyarország szomszédai közül Csehszlovákia törekedett legkövetkezetesebben a győztes jogainak érvényesítésére, a kény­szerkitelepítéssel a politikai és az etnikai határ összhangba hozására, gazdasági, katonai, kulturális követeléseinek békeszerződésbe való iktatására. A Külügyminiszterek Tanácsá­nak eljárási szabályai, a nagyhatalmi egyetértés elve ezúttal a kis győztes túlzó idényeinek mérséklése irányába hatottak. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ugyanis a párizsi értekezleten megakadályozta a 200 ezer magyar kényszerkitelepítésének felvételét a ma­gyar békeszerződés szövegébe s a csehszlovák területi igény mértékét is csökkentette. A Szovjetunió támogatta ugyan a csehszlovák indítványokat, de a háromhatalmi döntés­hozatal elvét tiszteletben tartva nem erőltette azok elfogadtatását.

A magyar kormány a Kisebbségi Kódexet - a Magyarország és szomszédai, valamint a nagyhatalmak között kötendő kisebbségvédelmi szerződés tervezetét - 1946 nyarán a Külügyminiszterek Tanácsa, majd a párizsi értekezlet elé terjesztette. Nagy Ferenc mi­niszterelnök nyugati útjával kapcsolatban a Foreign Office és a State Department fontolgatta - a kisgazdapárt pozícióinak erősítésére - a magyar kormány kisebbségvédelmi törekvéseinek támogatását. A Szovjetunió elutasító magartása és az amerikaiaknak az emberjogi cikkelyek érvényrejuttatásában való bizodalma miatt végül is nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet. A magyar kisebbségvédelmi politika tartását gyengítette a ma­gyarországi németek kitelepítésének végrehajtása és a szlovákok önkéntes, a magyarok kényszeráttelepítésén alapuló úgynevezett lakosságcsere-egyezményének elfogadása. A magyar békelelőkészítés kezdetben illúziót táplált a győztes nagyhatalmak békerendezési eljárásával kapcsolatban, mivel tárgyalásos békére számított, s egész érvrendszerét a szö­vetségesek által elfogadott elvekre építette. 1946 májusáig - Kertész István és Auer Pál Párizsba érkezéséig - a magyar békeelőkészítés a Külügyminiszterek Tanácsának béke­tárgyalásaival párhuzamosan, azoktól független pályán mozgott. Kertész István csak a párizsi ülésszakon értette meg, hogy a tanács eljárásmódja nem ad lehetőséget a legyő­zöttek nézeteinek ismertetésére.A magyar kormányküldöttség moszkvai és nyugati út­jai részben pótolták a Külügyminiszterek Tanácsa előtt meghallgatás hiányát.

A magyar kormány "elnéző" békében reménykedett. A Szovjetunió viszont a jóvá­tételi rendelkezésnek "agressziót büntető" jelleget tulajdonított és az amerikai ellenzés dacára keresztülvitte a 300 millió dolláros jóvátételi összeg elfogadtatását. Nagy-Britannia osztotta azt a nézetet, hogy a jóvátételi és a területi rendelkezésekkel a legyőzött álla­mokat meg kell büntetni. Az "elnéző" amerikai magatartás sem terjedt odáig, hogy a győztes hatalmakkal szemben a "volt ellenséges" államokat részesítették volna előnyben.

A magyar békeelőkészítő diplomácia igyekezett a reálpolitikai adottságokból kiin­dulni, a magyar békecélokhoz a Szovjetunió támogatását megszerezni. A szovjet büntető magatartás, ~ az ellenérdekelt szomszéd államok, Csehszlovákia és Románia követeléseinek előnyben részesítése viszont nem hagyott más lehetőséget, mint az Egyesült Álla­mok és Nagy-Britannia felé történő tájékozódást. Az angol és az amerikai külpolitika a gazdasági engedményeken kívül - azonban nem tudta ellensúlyozni a közép-európai térség hatalmi realitásait. Márpedig erre Puskin, a budapesti szovjet követ a magyar kormányküldöttség nyugati útja előtt felhívta Nagy Ferenc miniszterelnök és Gyöngyösi János külügyminiszter figyelmét: "Magyarországot a Vörös Hadsereg szállta meg és szláv szomszédok veszik körül." Magyarországon a Szovjetunió volt az egyetlen hatalmi tényező, mint a magyar szuverenitást korlátozó fegyverszüneti rendszer ellenőrzésének letéteményese, s - Sztálin szavaival - a szovjet kormány itt "azt tehetett, amit akart." A szovjet cselekvési szabadságot egyedül a Három Nagy együttműködésének bé­kebeli fenntartása korlátozta. Sztálin ezért engedélyezte a Szovjetunió által megszállt orszá­gokban a szabad választások megtartását, a többpártrendszert, ezért ígérte a Vörös Had­sereg egységeinek kivonását.' 1945-1946-ban a Szovjetunió Németország elleni fordított "cordon sanitairé' elképzeléseibe még nem illett bele Magyarország. A szovjet szövetségi politika 1943 és 1947 között a győztes szláv államokra: Csehszlovákiára, Jugoszláviára és Lengyelországra támaszkodott. Ehhez a - Moszkvához és egymáshoz kétoldalú megállapodásokkal kapcsolódó - szövetségi rendszerhez a legyőzött államok (Bulgária, Ro­mánia és Magyarország) csak később, 1947 és 1949 között csatlakozhattak. Románia és Bulgária a Földközi-tender keleti medencéjéhez való kijutás szempontjából stratégiailag fontosabb volt a Szovjetunió számára, mint Magyarország. A Szovjetunió leendő szövet­ségeseinek területi státusát, katonai-gazdasági szuverenitásának korlátozását az angol és az amerikai kormány által elfogadott békeszerződésekben szabályozta.

         Magyarország, mint legyőzött állam nem tudta befolyásolni a Három Nagynak a magyar békeszerződésre vonatkozó döntéseit. A magyar békeelőkészítés "illúzióit" a szö­vetséges nagyhatalmak is osztották, s nem a külügyminisztérium, illetve a magyar bé­kedelegáció felkészültségén, a magyar diplomácia lépésein múlott, hogy a békefeltételek javítását elérni nem lehetett. A Külügyminiszterek Tanácsának béketárgyalásai nemcsak a legyőzött államok sorsát rendezték, hanem a győztes nagyhatalmak egymáshoz való viszonyát is átalakították Európában. A magyar békeszerződés a hadiállapot megszün­tetésével véget vetett az átmeneti, fegyverszüneti állapotnak; megszüntette az ország nemzetközi ellenőrzését; felszámolta a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot; helyreállította az állam függetlenségét és szuverenitását; elismert alapokra helyezte az ország területi-­politikai státusát; Magyarország helyreállíthatta nemzetközi kapcsolatait; az Egyesült Nemzetek Szervezetébe való felvétel lehetővé vált. A Külügyminiszterek Tanácsának há­rom nagyhatalma - a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia - által létre­hozott magyar békeszerződés az európai békerend tartós alkotóelemének bizonyult.