Reprezentanţii marilor puteri despre maghiarii din România (1945-1947) /

A nagyhatalmak képviselői az erdélyi magyarságról (1945-1947)

A második világháborúban győztes nagyhatalmak, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország helyszínre küldött katonai és diplomáciai képviselői közvetlen, és a román, valamint a magyar kormány- és politikai tényezőkön keresztül közvetett információkat szereztek az erdélyi magyarság helyzetéről és törekvéseiről. A nagyhatalmak háború alatti béke előkészítéséről, a határ-és kisebbségi kérdésben kidolgozott terveikről és politikájukról számos forráskiadvány és feldolgozás jelent meg. [1] A háború befejezését követő évekről, a szovjet, amerikai, angol és francia diplomaták jelentései megtalálhatók és hozzáférhetők a külügyi iratokat tároló levéltárakban. A forráskiadványok tükrözik a nagyhatalmak politikai megfontolásait az erdélyi kérdés eldöntésében. A képet kiegészíteni talán csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szovjet katonai- és állambiztonsági hatóságok Erdélyben jelenlévő képviselőinek, a szovjet vezetők Moszkvából küldött utasításainak összegyűjtésével és közzétételével lehetne. A források válogatása, a dokumentumok feldolgozásának normái és gyakorlata szovjet- és francia vonatkozásban hagynak kívánni valót maguk után. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a Szovjetunió megszálló hatalomként döntő tényező volt Erdélyben, 1946 júniusától Gabriel Richard kolozsvári francia konzul pedig az egyetlen "nyugati" diplomáciai képviselő, aki rendszeres jelentéseket küldött az erdélyi román-magyar viszonyról. Néhány konkrét példát mutatnék be, hol lehetne- elsősorban értelmezési kérdésekben- előre lépni. Az eddigi ismereteink mégis pontos képet rajzolnak Erdély hovatartozásának, politikai státusának eldöntéséről, a romániai magyarság helyzetének és törekvéseinek, a magyar-román viszony alakulásának nagyhatalmi megítéléséről. A nagyhatalmak képviselőinek erdélyi magyarságról alkotott képének ezúttal két olyan vonatkozását emelném ki, amelyeknek nem szenteltünk kellő figyelmet eddigi közléseinkben: mi volt az álláspontja az erdélyi magyarságnak 1946 tavaszáig a határ-, majd az után a kisebbségvédelem ügyében?

Az első kérdés: a nagyhatalmak béketárgyalásai a román-magyar területi vitáról milyen állásfoglalásra késztették az erdélyi magyarság képviselőit? Hová akart tartozni az erdélyi magyarság? Milyen megoldást találtak a nagyhatalmak erre a kérdésre?

Az Észak-Erdély visszatérését ünneplő 1945. március 13-i kolozsvári nagygyűlésen az amerikai és az angol katonai és diplomáciai képviselet nem jelent meg, noha azon részt vett a Groza-kormány mellett a román király, A. J. Visinszkij szovjet külügyi népbiztoshelyettes, és Sarret, a francia ideiglenes politikai megbízott. A francia diplomatában a tüntető távolmaradás azt a benyomást keltette, hogy angol-amerikai részről nem ismerik el "Észak-Erdély visszatérését". Sarret egyébként alig leplezett bosszúsággal hiányolta az ünnepségről a francia lobogókat, a beszédekből és cikkekből a Franciaország 1918-as szerepére való utalást. [2] A francia diplomata szerint harmincezer fős felvonulás főleg  városi magyar elemekből állt, akik a kiadott vezényszónak megfelelően a Minisztertanács elnökét (Grozát-F.M.) éltették, nem zavartatva magukat a király jelenlététől." [3] A francia diplomata először találkozott az Román Kommunista Párttal szövetséges Magyar Népi Szövetség képviselőivel, akik Groza kormányát támogatták. Azt a kormányt, amelynek hatalomra juttatását Visinszkij kényszerítette a román királyra. Az a Visinszkij, "Sztálin küldötte" [4] , aki a kolozsvári ünnepségen –Sarret szerint- a következőt mondta: " A Vörös Hadsereg miután felszabadította a németektől,  Észak-Erdélyt most visszaadja a román népnek". [5] Sztálin "ajándékának" [6] tekintette a francia diplomata Észak Erdélyt, tegyük hozzá, nem Romániának, hanem az általa hatalomra jutatott baloldali román kormánynak. Sztálin és Groza nemzetiségi egyenjogúságot ígérő táviratváltása után a MNSz a kormány mellé állt.

A győztes nagyhatalmak londoni, 1945. szeptember 20-i Külügyminiszteri Tanácsülésén egyedül Molotov, a szovjet külügyminiszter támogatta az 1938. január 1-én fennálló magyar-román határ visszaállítását. A Groza kormányt megbuktatni kívánó James Byrnes amerikai külügyminiszter úgy gondolta, hogy "az erdélyi határ kismértékű módosításával Magyarországnak vissza lehetne adni félmillió magyart". Azon a területen, amelyre gondolt, jelentős számú magyar népesség élt, vasúti összeköttetése szinte kizárólag Magyarországgal volt, és Romániához csatolásuk sem az ő boldogságukhoz, sem Románia boldogságához vagy felvirágzásához nem járulna hozzá. Erdély teljes területe 39 600 négyzetmérföld, és az a változtatás, amire ő gondolt, nem érint többet, mint 3000 négyzetmérföldet. Bidault francia külügyminiszter emlékeztetett arra, hogy Franciaország ebben a kérdésben pártatlan álláspontot képvisel. Javasolta, hogy az isztriai határ megállapítására elfogadottakhoz hasonló irányelveket adjanak a külügyminiszter-helyetteseknek; az etnikai adatokhoz igazodva a lehető legkevesebb magyart hagyjanak román területen és a lehető legkevesebb románt magyar területen. Mivel a magyar népesség területi megoszlása a románok lakta területek közepén csak a kérdés részleges megoldását teszi lehetővé, éppen ezért alkalom nyílik a kisebbségi jogok megerősítésére és javítására. Bevin angol külügyminiszter emlékeztetett a fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelyének szövegére, mely bizonyos mozgáslehetőséget biztosít mi szerint "Erdélyt (vagy annak nagyobb részét) vissza kell adni Romániának, feltéve, ha ezt a békeszerződés is megerősíti." A brit küldöttség mindössze igazságos és méltányos határt kívánt megállapítani, a jövőbeli összeütközések elkerülése érdekében. A londoni Külügyminiszterek Tanácsülésének kudarca egy időre felfűggesztette a magyar-román területi vita megoldását.

A Londonban előállt új helyzet miatt a Groza kormány a Magyar Népi Szövetség vezetőit arra próbálta rávenni, hogy az erdélyi magyarság nevében nyíltan álljanak ki a második bécsi döntés előtti határok visszaállítása mellett, és nem kívánja Magyarországhoz tartozását. Az MNSz százas bizottságnak marosvásárhelyi nyilatkozata ennek a követelménynek igyekezett részben megfelelni. Olyan formulát találtak, amely a határkérdés megoldását a két ország, illetve a nagyhatalmak ügyének tekinti. A magyar diplomácia is felismerte, hogy ""Groza magyarbarátsága is megáll azonban a határkérdésnél, a Groza-kormány létalapja ugyanis az, hogy ô szerezte és tartja meg Romániának Erdélyt. Groza ezt jól tudja és ezért mindenekfölött ragaszkodik Erdély nyugati határaihoz." [7] Valójában a magyar-barát Groza másképpen, a a magyar-román megbékélésre hivatkozva prezentálta a kérdést, mint Tatarescu miniszterelnökhelyettes-külügyminiszter, vagy 1946. januártól Emil Hatieganu, parasztpárti államminiszter. [8] Groza 1946 márciusában a külföldre küldendő román követeknek a határkérdésben vallott felfogását úgy összegezte, hogy "a magyar-kérdés tárgyalása során sose hivatkozzanak történelmi jogokra, mert hiszen ezek mindig vitásak és sohasem dönthető el, hogy a magyar álláspont-e a helyes, vagy a dákoromán kontinuitás elmélete. Neki egy jogcíme van Erdélyhez, az, hogy az erdélyi magyarságot minden tekintetben egyenjogúsította, és hogy ezt az egyenjogúsítást a jövőben is megvédi úgy, hogy a határok jelentősége magától meg fog szűnni". A történelmi pártok képviselôinek kormányba lépése újra a politikai viták középpontjába állította az erdélyi kérdést. Groza felfogása nemcsak a román király, a Nemzeti Parasztpárt és Liberális Párt nézeteivel ütközött, hanem szembekerült - az új helyzetben a belpolitikai mérleg nyelvének szerepét játszó, addigi kormánytisztségei mellé a pénzügyi tárcát is elnyerő - Tatarescu külpolitikai koncepciójával is, és Patrascanu igazságügyminiszter felfogásával. A román kormányban ugyanis Tatarescu teljes bizalmatlansággal szemlélte Groza erdélyi magyar-politikáját, illetve a Budapest és Bukarest együttműködését szorgalmazó elképzeléseit. A román külügyminisztérium - a miniszterelnök szándékai ellenére - a román-magyar határ kérdésében 1945-1946 fordulójára legalább olyan terjedelmes dokumentációt állított össze, mint az 1919-es békekonferenciára. Groza tiltakozására Stoica, a külügyminisztérium "vezértitkára" azt válaszolta, hogy minden eshetőségre fel kell készülni, azaz arra is, ha a román kormány nem tudna közös frontot kialakítani Magyarországgal.

A nagyhatalmak a moszkvai külügyminiszteri értekezlet, a Groza kormány részleges elismerése után 1946 februárjában a két világháború között érvényes határ helyreállítása felé mozdultak. Az amerikai külügyminiszter minél előbb meg akart szabadulni a számára terhes román-kérdéstől. Guszev szovjet külügyminiszterhelyettes Londonban, 1946. március 11-én a trianoni határ visszaállítását javasolta. A Foreign Office belső feljegyzésében erre úgy reagált, hogy "a Szovjetunió azzal, hogy (1945 márciusban) a közigazgatást de jure a román kormánynak adta - míg de facto nagyrészt a helyi magyar kommunisták kezében hagyta -, megtalálta az erdélyi politikai kérdés legjobb, közvetlen megoldását". [9] 1946. március 19-én James Clement Dunn amerikai külügyminiszterhelyettes a határmódosítás helyett a kétoldalú tárgyalások nyitva hagyásának lehetőségét javasolta. Ez is lekerült a napirendről a Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i, párizsi ülésén amely a három nagyhatalom magyar-román határkérdésben létrejövő egyezségével. Jellemző, hogy Sztálin 1946. április 10-én Moszkvában, Nagy Ferenc miniszterelnöknek tett kijelentését a magyar jelentés (amit aztán továbbítottak az amerikai külügyminisztériumnak) nem tükrözte híven. Az orosz nyelvű feljegyzést fogadjuk el hitelesnek, miszerint Sztálin a román fegyverszünet alapján "lehetségesnek tartotta, hogy Magyarország megkapja Erdély egy részét." (Eta ogovorka daet Vengrii vozmozsnoszty polucsity csaszty Transzylvanii). Azt már nem akarták meghallani, amit hozzáfűzött: "A kérdést megvitatják. Sztálin elvtárs kijelenti, hogy Molotov elvtárs Párizsba utazik a Külügyminiszterek Tanácsülésére április 25-én, ahol a kérdés felvetődik és megvitatják". [10] Sztálin természetesen nem tett említést arról, hogy a szovjet kormány az 1938. január 1-i magyar-román határ helyreállítását támogatja és juttatja érvényre. Persze nem is tett ígéretet a magyar területi igények támogatására. Molotov kétoldalú tárgyalásokat javasolt, amit Sebestyén Pál bukaresti missziója követett. A szovjet diplomáciai és politikai manöverek Románia és Magyarország vonatkozásban, a Groza kormányon keresztül az erdélyi magyarság irányában most már nagy vonalaiban érthetőek.  Ez alapot adhat arra, hogy a nagyhatalmak diplomáciai okmányainak megismerésével a román és magyar történetírás közötti vitákat értelmezésbeli, és szemléleti különbségek tisztázására szűkítsük.

 Az erdélyi magyarság határkérdésben, majd a kisebbségvédelem ügyében tanúsított álláspontjáról a kolozsvári francia konzul jelentései számolnak be. Gabriel Richard francia konzul, és Jean Paul-Boncour bukaresti francia követ jelentései ismertek, közétették Romániában. Húsz évvel ezelőtt, a párizsi külügyi levéltárban elsőként jutottam ezekhez az iratokhoz. Értelmezésük, olvasatuk akkor kerül a helyére, ha látjuk Franciaország helyét és szerepét a magyar-román rendezésben, a háború utáni Romániában és Erdélyben, a nagyhatalmak egymás közötti viszonyában. Richard első jelentésében, 1946. június 1-én, határkérdés rendezését követő tüntetésekről úgy számolt be, hogy "sehol nem mutatkozik meg annyira Erdélyben, a kormány új ideológiája és érdekelvű magyar barátsága és a román tömegek nemzeti érzelme és hagyományokhoz ragaszkodása közötti alapvető ellentét, mint Kolozsvárott. A politikai összetűzés nemzeti ellentéttel kettőződik és két áramlat összecsapását látjuk: nagyon haladó kisebbség, amelyet a kormány szinte az összes közigazgatási ág élére helyezett, erősen támogatva a kommunisták, különösen a magyarok és zsidók által, akik szemmel láthatólag a tömegbázisát alkotják és a román nemzeti többség, melynek vezérkarát az Egyetem és a szabadelvű erők alkotják, és amelynek tömegei a kispolgárságból és a parasztságból kerülnek ki" [11] Jean Paul-Boncour "kisebbségek vagy nemzetiségek" címmel szembeállította a Nemzetek Szövetsége kisebbségvédelmi rendszerét a kormány Moszkva által támogatott nemzetiségi politikájával. [12] Az előbbi a román nemzetiség "szupremáciáját", az utóbbi a Visinszkij által Romániára kényszerített román kormány nemzetiségi egyenjogúsági politikáját hirdette. [13] A bukaresti francia követ szerint a román többséget kellene védeni, a kormányt támogató kisebbséggel szemben. Ezért vissza kellene térni a két világháború közötti Népszövetségi kisebbségvédelmi rendszerhez.

Richard jelentéseiben megjelenik Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök, Vásárhelyi János kolozsvári református püspök, Lakatos István, a Szövetség Szövetkezeti Központ szociáldemokrata elnöke, Korparich Ede a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke, Szász Pál az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke által képviselt nemzeti—keresztény, szociáldemokrata ellenzék által képviselt ellenzék, amely az erdélyi magyarság önrendelkezésének elve alapján állt. [14] Az erdélyi magyarság többségének érzelmeit, a Magyarországhoz tartozni akarást, ez a Független Kisgazdapárthoz közel álló, nem kommunista áramlat fejezte ki. Ezt fokozatosan Gabriel Richard kolozsvári francia konzul jelentései is elismerték.

Jean Paul-Boncor (1956-ban amagyar forradalom tanúja budapesti francia nagykövetként) jelentései és táviratai Iuliu Maniu és Emil Hatieganu Nemzeti Parasztpártja forrásaiból táplálkoztak. Paul-Boncour igen jóban volt Tatarescuval. Természetesen Georges Bidault külügyminiszter, miniszterelnök utasításait követte, Mihály királyt Visinszkij "baráti gesztusairól" leckéztette. Elfelejtkezni látszott arról, hogy az utóbbi kényszerítette Grozát Romániára. Ugyanakkor Grozának azt hányta a szemére, hogy "moszkovita" nemzetiségi politikát folytat a Tatarescu es Maniu, és a Nagyrománia hvei által szorgalmazott "román szupremácia" és "Nemzetek Szövetségi kisebbségi politika" helyett. Tette ezt annak ellenére, hogy ez a politika megbukott, Nagy Romániával együtt. Bukását annak a Szovjetuniónak köszönhette, amelynek képviselőivel Paul-Boncournak hivatalosan jó viszont kellett kialakítania. Gabriel Richard és Paul-Boncour forrásai a történelmi pártok és a királyi külügyminisztérium voltak. Paul-Boncour antikommunista Groza kormány bírálata óhatatlanul ellentétbe került azzal a szereppel, amelyet Franciaország ekkor Kelet és Nyugat közötti "közvetítőként" játszani igyekezett. Paul-Boncour igyekezett mérsékelni a király és történelmi pártok ellenkezését a gyámhatalommal szemben. Márpedig éppen a Szovjetunió állt a Groza kormány minden szava és tette mögött. Valójában Jean Paul-Boncour a két világháború közötti francia és román politika szellemét képviselte Magyarországgal és az erdélyi magyarsággal szemben, azt a politikát, amelyen 1945. szeptember 20-án Georges Bidault, a Külügyminiszterek Tanácsának londoni ülésén átlépett.

A magyar kormány kisebbségvédelmi kódexét a párizsi konferencia nem fogadta el, sem az autonómiára és kisebbségvédelemre vonatkozó erdélyi magyar javaslatokat. Jean Paul-Boncour által "elviselhetetlennek" minősített "magyar irredentizmust" egyetlen győztes hatalom sem támogatta. A Magyar Népi Szövetség Groza kormány történelmi pártok elleni eszközként használatát feleslegessé tette választási vereségük és a nagyhatalmak végleges döntése a területi kérdésben. Amint Románia birtokon belül került, a magyaroknak bíztosított "privilégiumok" eltűntek, az erdélyi magyarság kiszolgáltatottá vált a román államhatalommal és nemzeti érzelmekkel szemben. A kormány magyar munkás "klienturájával" szembeni 1946 márciusa és 1946 novembere között tett "engedményei"  tünékeny (efemer) taktikai húzásnak bizonyultak a szovjet barát hatalom részéről, amely elsősorban a Sztálintól és Visinszkijtől kapott "adomány" és "ajándék" konszolidálására törekedett. Jean Paul-Boncour félelmei megalapozatlannak bizonyultak.

S zárjuk expozénkat egy méla akkorddal. Pár esztendő múltán a korabeli magyar és román szereplők , politikusok és diplomaták, konzervativok és kommunisták, haladók és mérsékeltek, barát és ellenség a szovjet-magyar-román háromszögben egyaránt az NKVD, az ÁVH és a Securitate áldozataivá váltak. Mihály királyt megfosztották trónjátó, Maniu, Michalache és Bratianu börtönben fejezte be életét, Radescu emigrációba kényszerült, akárcsak Nagy ferenc,és az akkori magyar diplomaták egy része, Tildyt megfosztották szabadságától, Kurkó Gyárfás,Balogh Edgár  egy vádlottak padjára került Márton Áronnal, venczel Józseffel, Demeter Bélát átadták Romániának, ahol megölték, Gyöngyössy bukaresti követ a Rajk per után ült, akit kivégeztek, akárcsak Patrascanut. A sztálini Szovjetunió döntötte el a térség sorsát, ahol egyesek azt kapták jutalmul, amit mások büntetésül.